2015. október 17., szombat

A változás maga az ÉLET...


Tudod, arra gondoltam, hogy az igazán bátor emberek azok, akik nem elégszenek meg azzal, amijük van… Akik nem csak szeretnének, de mernek is változtatni az életükön, hogy az valóban jobbá váljon és ez által ők is jobbá váljanak. Az igazi változás akkor fog bekövetkezni az életünkben, ha mi is merünk változni és változtatni. Ha belátjuk azt, hogy talán nem a megfelelő módon viszonyulunk bizonyos dolgokhoz.

Persze könnyű azt mondani, hogy mától másként tekintek a világra. Nem egyszerű feladat eldobni a régi szemüveget és egy teljesen más fazonút feltenni, amelynek a lencséjén keresztül egészen más világ tárul majd a szemünk elé, mint amit addig megszoktunk.

Igazi bátorság viszont ahhoz kell, hogy belásd: a saját életedért csak és kizárólag Te vagy felelős! Akár tetszik, akár nem, Te teremted magadnak életed minden egyes mozzanatát: a szép pillanatokat is, és bizony a kevésbé kellemeseket is. A bátorság itt kezdődik! A felelősségvállalással önmagad felé!

Mi mégis félünk a változástól. Sőt, nem is félünk, egyenesen rettegünk tőle! Mindezt miért? Mert amit nem ismerünk, az rémisztő számunkra, ráadásul a félelem olyannyira erős tud lenni, hogy teljesen elnyomja bennünk a természetes, érdeklődő kíváncsiságot, amelyet az új dolgok felfedezésének gondolata kellene, hogy keltsen bennünk. 

Ezért nem szeret és nem is igen akar változni és változtatni senki az életén… Pedig a változás maga az ÉLET, ami éltet! De még ha ezt most nem is igen érted, tudd, hogy végső soron mindezt Te kérted!


~ Csillagfényke ~

2015. augusztus 20., csütörtök

Vagy sikerül, vagy kezdem újra...


- Mondd, miért félünk ennyire a kudarctól? Miért hagyjuk, hogy egy lehetséges végkifejlet rémképe megakadályozzon bennünket abban, hogy egyáltalán próbát tegyünk?

- Tudod, ez csupán bizalom kérdése… Önbizalomé. Az embert sikerei mellett folyton kudarcok érik, de ez így van rendjén. Gondolj csak bele: egy sikerrel záruló próbálkozásra hány kudarc jut? Ne hidd, hogy azok az emberek, akik mindig elérik a céljukat, folyton boldogok és minden nehézség nélkül, könnyedén masíroznak életük országútján. A különbség közted és köztük csupán annyi, hogy ők már megtanulták nem feladni az első egy-két pofon után. Akkor leszel igazán rendben, ha már érzed magadban azt az erőt, amely bármilyen nehézségen átsegít. Ha már tudsz bízni önmagadban, ha a legmélyebb gödör alján is benned van a bizonyosság: bármilyen csapás is ér, ezúttal is talpra fogok állni. Nehéz ez, borzasztó nehéz, de tudd: minél többször kerülsz padlóra, a sok gyakorlásnak hála egyre rövidebb idő kell majd ahhoz, hogy újból felállj! A kudarc nem feltétlenül rossz… A kudarc csupán segít abban, hogy megerősödjön az önbizalmad. Legyen hited önmagadban, és meglátod, feltárul előtted a világ minden szépségével és reményével együtt. Mert ott lesz benned – megingathatatlanul – a bizonyosság, hogy önerőből bármit képes vagy elérni, egy idő után pedig ez a hit tartássá növekszik benned. Olyanná, amelyet a legnagyobb viharok sem lesznek képesek derékba törni...


~ Csillagfényke ~

2015. augusztus 12., szerda

Boldogság, gyere haza!

Furcsák vagyunk, mi emberek… Képesek vagyunk egy egész emberöltőn át őrült fanatikus módjára hajszolni a boldogságot, ám amikor annyi hiábavaló próbálkozás és kudarc után végre rátalálunk Kincsünkre, egész egyszerűen megrettenünk tőle…

Évek óta semmi másra nem vágysz, mint arra, hogy jöjjön valaki és kézen fogva kivezessen abból a fájdalomtól, magánytól és szenvedéstől visszhangos életből, amelyben addig - magad sem tudod, hogyan? - tengődtél, ám amikor megjelenik Ő, földbe gyökerezett lábbal állsz némán, magad elé bámulva… Elhitted a Csodát, amiről azt gondoltad, talán soha nem jő el, abban viszont már nem vagy képes hinni, hogy néhány Csoda igenis valóra válik… Most mégis ott áll előtted Ő, akinek tekintetét legféltettebb álmaidban is csak lopva merted elkapni, ám ahelyett, hogy tested-lelked átjárná a mérhetetlen boldogság, elfog a rettegés. Rettegsz, hogy mindaz, amiről valaha is álmodtál, itt és most mégis valóra válhat…


Mondd, miért olyan nehéz ‘Igen’-t mondanod a boldogságra? Nem az az igazi bátorság, ha örök magányra ítéled önmagad, hanem ha beengedsz valakit az Életedbe, a Szívedbe, aki talán képes kitölteni annak minden egyes zegzugát…

~ Csillagfényke ~

2015. június 27., szombat

Szeretni valakit valamiért…

Szeretni valakit valamiért nem lehet, hiszen a szeretetet nem kötheted feltételekhez. Ha valamilyen oknál fogva mégis megtennéd, légy tisztában vele, hogy az nem igazi szeretet, csupán egód önzése. Tévúton jársz, ha úgy hiszed, hogy Téged majd akkor fognak szeretni, ha ilyen, meg olyan leszel. Aki a szívével lát és nem a szemével néz, azt soha nem fogják érdekelni a külsőségek, az soha nem a tökéletest keresi, hanem azt, aki képes önmaga lenni egy olyan világban, amely minden erejével azon munkálkodik, hogy keretek közé zárt tucatembereket alkosson. Nem attól leszel egyéni, hogy magadra öltesz egy olyan szerepet, amely valójában soha sem volt hozzád való, hanem attól, ha meg mered mutatni igazi önvalód. Ahhoz viszont bátorság kell, nem is kevés… Mondd, elég bátor vagy hozzá?

  
~ Csillagfényke ~

2015. június 4., csütörtök

Csillag voltál...

Vajon hányszor érezted már Életed során, hogy számodra túl szűk ez a világ? Ha kémlelted már valaha csillagfényes nyári éjszakán a végtelen égboltot, akkor pontosan tudod, miről is beszélek. Milliónyi fényes kiscsillag ragyog a sötét égbolton, oly távol tőled, mégis oly közel hozzád. Kinyújtod a kezed és szinte érzed a fényesen pislákoló csillagocska fényének melegségét, mely dermedt szívedet ismét élettel tölti meg. Mintha már időtlen idők óta ismernéd őt. Arra persze már rég nem emlékszel, hogy ki ő valójában, és hogy milyen közös emlékek kötnek össze benneteket, ám a ’mi már találkoztunk valahol’ ismerős érzése mégis megnyugvással tölt el. Ott, abban a röpke pillanatban pontosan tudod, hogy valaha Te is egy fényesen ragyogó Csillag voltál a sötét égbolton, aki maga mögött hagyva mindent ismét a Földre születni vágyott, megélni, megtapasztalni ezt a világot. 

~ Csillagfényke ~

(Fotó: Tofán Sándor)