2021. április 30., péntek

Segíts magadon, az Isten is megsegít…

Spirituális útkeresésem története - 3. rész

Annak idején, amikor elkezdtem energiagyógyászattal foglalkozni, még csak nem is sejtettem, hogy ez lesz az én igaz(i) utam. Természetesen érdekelt a téma, hajtott a kíváncsiság, ám azon kívül, hogy a megszerzett tudással a családomnak és a barátaimnak szerettem volna könnyebbé tenni az életét, egyéb tervem nem volt. Vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy “akkor még nem voltam tudatában annak, hogy ilyen irányú terveim vannak.” 

Az ilyen döntések ugyanis soha nem az Egó szintjén születnek meg. A Felettes Énem (vagy Isteni Énem) és a Lelkem jó előre, már leszületésem előtt kijelölték számomra azt az ösvényt, amelyre végül - önismereti utam részeként - rá kellett lelnem, és amely úton való elinduláshoz bátorságot kellett találnom. Bevállaltam, felvállaltam… és hát azóta sem bántam meg… 

Olyan ez, mint amikor végre felhagysz a sorozatos önbecsapással. A saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen is az, amikor hosszú időn keresztül áltatod saját magadat. Aztán az egyik legsötétebb, legelkeseredettebb pillanatodban mégis bevallod önmagadnak, hogy az az élet, amit élni próbálsz, nem igazán tesz boldoggá. 

Az egész olyan szürreális, mintha egy hurrikán szemében találnád magad: épp most borítottál magadban és magad körül mindent, az egész életedet romokban, Te mégis ott ülsz ennek a sittkupacnak a tetején békés nyugalommal a szívedben. És talán még egy kicsikét boldog is vagy, hogy végre volt bátorságod meghozni ezt a döntést. Önmagadért. 
A legszebb az egészben, hogy ha egyszer ezt megléped az életedben, utána már soha többé nem leszel képes átverni, becsapni saját magadat! / tapasztalatból hallottam. :) / 

(Nadap, Csúcsos-hegy, fotó by Molnár Lindi)

Mondanám, hogy nehéz időszakot élünk mostanában, de igazából önmagunknak tesszük nehézzé. Ha sikerül felfedezed azt, hogy minden, amiben jelen pillanatban vagy, Te magad teremtetted, azzal lényegében a megoldókulcsokat is a kezedbe kapod. Hogy aztán ezen információkkal ki mit kezd, az megint más kérdés... 

Azt tapasztalom, hogy a legtöbben valamilyen úton-módon, de mégiscsak kívülről várják a megoldást. Fohászkodnak az Angyalokhoz, segítséget kérnek az Égiektől, imádkoznak a Jóistenhez és várják, hogy majd valami csoda folytán - varázsütésre - minden jóra fordul. Ez talán korábban, ha döcögve is, de időnként működött. Akkor sem volt teljesen olyan, amilyennek vártuk, de ha nagyon meg akartad magyarázni, akkor bizony sikerült is (Pont mint a magyar narancs… kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább a miénk!) 

Most viszont új szelek fújnak, ugyanis ha nem teszel semmit, nem változik semmi. Igazából eddig is így működött minden, csak könnyebb volt saját felelősségünket áthárítani valaki másra (pl. angyalok, égiek, Jóisten). Szóval ha segítségért fohászkodnál, akkor javaslom állj a tükör elé, nézz a saját szemedbe és vedd végre kezedbe a saját életed irányítását! 

Ahogy a közmondás is tartja: 
“Segíts magadon, az Isten is megsegít!” 

Vajon érted, miről is szól ez a bölcsesség? Érted a szavak mögött rejlő mélységet? Felfedezed, micsoda erő van e mögött a pár szó mögött? Vajon meglátod az önmagadba rejlő Istenséget? ISTEN = TE IS ÉN Segíts hát magadon, hogy a Benned élő Isten(i) is megsegítsen!

A spirituális útkeresésem története sorozat korábbi bejegyzései:

A felhők felett mindig kék az Ég...

Ma hajnalban a Nappal együtt keltem. Aludhattam volna még, de túl sok minden kavarog bennem: gondolatok, érzések, felismerések és megértések. Szeretnék másoknak segíteni, csak már nem tudom, hogyan? Kell-e egyáltalán segítenem, vagy hagyjam, hogy mindenki haladjon a saját kis folyamataival? Hisz a világot megváltani más helyett úgy sem lehet… Nem is tudnám és nem is akarom. Ez mindenki saját felelőssége. 

Akár tetszik, akár nem: a világunk átalakulóban van. Tagadhatatlanul egy korszakváltás kellős közepén vagyunk, és bár tudni nem tudjuk, mégis sejtjük, hogy olyan útra léptünk, ahonnan nincs már többé visszaút. Siratjuk a régit - mert azt már legalább ismerjük -, holott fogalmunk sincs, hogy mit tartogat számunkra az új. De mi van akkor, ha sokkal jobbat, mint amit valaha is el tudtunk képzelni önmagunk számára? Ja, hogy nem igazán hiszünk benne? Kár, pedig jó lenne… 

Ma hajnalban a Nappal együtt keltem. És bár látni nem láttam, mert csendes esővel köszöntött ránk a reggel, mégis tudtam, hogy a felhők felett ott ragyog fényesen. Odakint esőillatúan szürke minden, mégsem gondolom úgy, hogy soha többé nem érezhetem a bőrömön a Nap melegét. Hiszen van hitem. De talán ez már annál is több: nem csak hit, inkább bizalom. Bízom benne, hogy így lesz. 

(Naplemente a Velencei-tónál, fotó by Molnár Lindi)

Mostanában sokszor érzem úgy, hogy ez a bizalom tűnt el az emberek életéből. Nem bízunk senkiben és semmiben, legfőképp önmagunkban. Mintha elveszett volna a bizalom a szívekből, pedig ott van az valahol, Lelked valamelyik legeldugottabb zugában. Csak meg kell keresni, fel kell kutatni. És nem kétségbe esni, ha elsőre nem leled… 

Jó ideje próbálok visszaemlékezni arra, vajon mióta van meg bennem ez az erős hit, vagy ahogy én szoktam fogalmazni: ŐSBIZALOM? Nem tudom felidézni, szóval úgy sejtem, a Jóisten így teremtett. Mert bár lehet akármilyen sötét is az éjszaka, tudom / hiszem / bízom azt, hogy végül a fény utat tör magának. 
MINDIG. MIND-ÉG. KÉT-S-ÉG sem fér hozzá...