2014. december 18., csütörtök

Ragyogj!

- Mondd, mit tegyek, ha úgy érzem, hogy az Élet súlya már-már teljesen maga alá temet?
- Ragyogj! Akkor is, ha úgy érzed, rég megkopott már fényed… Ragyogj akkor is, ha egykoron fényesen izzó léleklángod már csak haloványan pislákoló parázs! Lehet azt gondolod, nincs értelme erőtlenül pislákolni, miközben lángolhatnál is, de soha ne feledd, hogy az az aprócska parázs, az a halovány kis fénycsóva a legsötétebb éjszakában is irányt mutathat annak, aki kilátástalansága kellős közepén nem találja a kiutat! Ragyogj hát Csillagom! 

~ Csillagfényke ~

2014. szeptember 13., szombat

Búcsúzni jöttem...

"Sorsod ott van, ahol az életed nehéz. Ahol kudarcos. Ahol a lelkiismereted, de főleg a külső bajok és akadályok szüntelenül figyelmeztetnek, hogy ez a Te utad - mert nehéz. Ahol áldozatra kényszerülsz, az az utad."

~ Müller Péter ~

Az igazság az, hogy soha életemben nem kerestem a könnyebbik utat... Valahogy mindig is tudtam, hogy az én Utam nem a sima egyenes, hanem a kanyargós göröngyös. Mert annak idején így döntöttem... Én választottam ezt az Utat, mert tudtam, hogy az akadályok leküzdése által fejlődhetek leginkább. Vérbeli harcos vagyok, nem is próbálom tagadni... a legnehezebb csatáimat azonban soha nem másokkal, hanem mindig önmagammal vívom. Hosszú ideje tartó háború ez, de egy percig sem bánom, hiszen ezáltal edződöm... És tudod mit? Napról napra erősebb vagyok!

Most viszont búcsúzni jöttem, az Élet ugyanis megtanított az elengedésre is. Időnként búcsút kell intenünk a szívünknek oly fontos dolgoknak, személyeknek. Az Élet már csak ilyen, örökös körforgás... Minden találkozás magában hordozza a búcsúzás ígéretét, hiszen aminek kezdete van, annak előbb-utóbb vége is lesz... hogy aztán valami új vehesse kezdetét.

23 hónappal ezelőtt belecsöppentem valamibe, amiről akkor még fogalmam sem volt, hogy imádni fogom. Életem egyik legszebb időszaka volt ez - bár egyben a legnehezebb is -, amely során rengeteget tanultam, fejlődtem, de arra is rá kellett jönnöm, hogy szeretek írni. Hogy talán ez is az én Utam része...


A Sors azonban most egy másik utat is feltárt előttem, amelyre érzem, hogy rá kell lépnem. Minden porcikám azt súgja, hogy arra menjek tovább, ez viszont azt is jelenti, hogy időhiány miatt le kell mondanom valamiről, amit annyira szeretek: az írásról. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez itt még korántsem a vég, csak egy kisebb kitérő, ám akkor is nehéz búcsút inteni valaminek, ami az elmúlt közel két évem minden egyes napját kitöltötte. Furcsa lesz, és biztosan hiányozni is fog az írás, de sajnos egy nap csak 24 órából áll... Így hát, ha fájó szívvel is, de pár hónapra felfüggesztem az ifdb.hu-n folytatott hírszerkesztői tevékenységemet. A főszerkesztői feladataimat továbbra is ellátom majd, írni viszont idén már nem nagyon lesz lehetőségem. Ha a Sors kegyes lesz hozzánk, akkor talán jövő évben visszatérek! :)

Ezúton szeretném Mindenkinek megköszönni a figyelmet, a támogatást, a bátorító és elismerő szavakat. Köszönöm, hogy Velem/Velünk voltatok! Isten tartsa meg jó szokásotokat és továbbra se hanyagoljátok az oldalt! Külön köszönöm a Csapatnak, hogy akkor is tudtunk erőt meríteni egymásból, amikor minden ellenünk volt, és hogy akkor is kitartottunk, amikor mindenki más rég feladta volna már! Hálás vagyok a Sorsnak, hogy megmutatta: bármire képesek vagyunk, ha igazán akarjuk és ha tényleg teszünk érte!

Valami véget ért, de közben valami új is elkezdődött már... S bár most búcsút intek, ebben az elválásban is rég ott van már az újabb találkozás ígérete! :)

2014. szeptember 6., szombat

Elmúlás...

Amikor a kora reggeli cirógató napsugarak fényáradatát felváltja a komor esőcseppek katonás kopogására, már tudod a lelked mélyén, hogy ismét közeleg az elmúlás. A szabadság mámorával átitatott boldog nyár már csak egy egyre fakuló emlékkép, amelyet hosszú hónapok sóvárgása követ majd… Te pedig egyre csak visszafelé tekintgetsz, kapaszkodnál a múltba, holott az már elmúlt…

Vajon mi emberek miért nem vagyunk képesek szembenézni az elmúlással? Miért nem tudjuk oly méltósággal megélni, mint a természet? Foggal-körömmel ragaszkodunk emberekhez, kapcsolatokhoz, tárgyakhoz, emlékképekhez, illúziókhoz, holott maga az Élet épp az elengedésről szól. Arról kellene, hogy szóljon, mindannyiunk számára… Elengedni azokat az embereket, akiktől jóval több fájdalmat és bántást kapunk, mint jót. Elengedni a már nem működő kapcsolatokat, elengedni a hamis illúziókat, a tárgyakhoz való ragaszkodást.


 Talán tanulnunk kellene a falevéltől, amely minden sértődöttség és fájdalom nélkül, boldogan mond búcsút a faágnak, amely oly sok hónapon keresztül éltette őt. Nem dacol az elmúlással, hanem hálás azért, hogy élhetett, hogy betölthette feladatát. Könnyed, színekkel teleszőtt búcsúja nem a vég, hanem valami újnak a kezdete, hiszen a látszólagos elmúlás már magában hordozza az újjászületés ígéretét, melyet a fagyos tél alatt is boldogsággal dédelget. Nem visszafelé kacsintgat, hanem előre tekint, hogy könnyed szívvel várhassa az újabb tavaszt.

Az ősz valójában nem szomorú, csak akkor, ha elfelejted, hogy Te is a természet gyermeke vagy, így hát nem vonhatod ki magad az élet körforgása alól…

~ Csillagfényke ~

2014. augusztus 13., szerda

A Szív döntése...

- Mondd, miért szeretsz?
- Hogy miért szeretlek? Mert egész egyszerűen nem tehetek mást! De mégis milyen kérdés ez? A szeretet nem döntés kérdése! Az eszeddel legalább is nem dönthetsz arról, hogy kit szeress, vagy kit ne szeress. A szeretet egyszerűen csak ott van, amikor ott kell lennie és elmúlik ott, ahol valójában soha nem is volt más, csak egy hiú ábránd, vagy egy erős akarás... Az igaz szeretet észrevétlenül jön és mindent felülír, amiben valaha is hittél. Ez a szív döntése!

~ Csillagfényke ~


2014. augusztus 8., péntek

Akkor is velem vagy, ha már nem vagy mellettem...

Azt kérded, hiányoztál-e?
Hát persze, hogy hiányoztál! Mindig hiányzol, ha nem vagy itt!

Idővel azonban - akaratlanul is - megtanítottál arra, hogy másképp viszonyuljak a hiányodhoz. Eleinte nagyon fájt, hogy nem vagy mellettem, mikor a leginkább szükségem lett volna Rád, később azonban rájöttem: nem láncolhatlak magamhoz önző módon. Hiszen Neked is menned kell, járnod kell a saját utadat... a legtöbb, amit tehetek érted, hogy elengedem a kezed és hagyom, hogy megtapasztald mindazt, amire szükséged van. Közben persze én is tapasztalok... például azt, hogy milyen, ha már nem vagy mellettem.

Az igazi lecke viszont nem ez volt, hanem az, amikor felfedeztem: akkor is velem vagy, ha nem vagy mellettem! Lehet, hogy a fizikai síkon élt életünk elválaszt bennünket, de a Lélek örök és halhatatlan, így akkor is velem vagy, ha már nem lehetsz mellettem. Itt élsz a szívemben és én valamilyen csoda folytán érezlek itt legbelül... Mindig és örökké!

Szóval a kérdésedre a válasz: Igen, hiányzol! De már nem fájón...
Így történhetett, hogy ha Rád gondolok, boldogság járja át a lelkemet... mert érzem, mindig velem vagy! Akkor is, ha már rég nem vagy mellettem...

~ Csillagfényke ~


2014. július 26., szombat

A varázsló Te magad vagy!

"Ha egyszer változtatni akarsz az életeden, ismerd föl, hogy a varázsló Te magad vagy!"

~ Müller Péter ~

Az elmúlt időszak tapasztalásai bebizonyították számomra, hogy Müller Péternek igaza van: a varázsló Te magad vagy! Ezt az állapotot azonban nem egyik napról a másikra értem el - erről később még mesélek. Most viszont hihetetlen jó dolgok történnek velem, körülöttem nap, mint nap.

Apró dolgok ezek, mégis mérhetetlen boldogság látni azt, hogy amit kigondolok, az pár órán, vagy napon belül megvalósul, úgy, ahogy megálmodtam. Vagy eszembe jut egy gondolat, amelyet nem sokkal később egy másik ember szájából hallok vissza. Mintha csak olvasna a gondolataimban, érezné azt, amit én érzek. Eszembe jut valaki, pár órával később pedig ott vár tőle egy levél, holott fél éve nem beszéltünk. Felbukkan az életemben egy rég elveszettnek hitt barát, akivel nyolc éve nem is tartjuk a kapcsolatot, majd mintha mi sem történt volna, ott folytatjuk, ahol annak idején abbahagytuk. 


Egyszer csak ott van a fejemben egy gondolat, egy megérzés, amely végül beigazolódik, vagy megtörténik. Mintha valaki súgna nekem folyamatosan. De ugyanez történik írás közben is... elkezdek egy cikket, fogalmam sincs, hogy mit fogok kihozni belőle, de amikor a kritikus pontra érek, özönlenek a gondolatok és pontosan tudom, mit is kell írnom. Mintha valaki kézen fogna és vezetne az utamon, amelyre ha nehezen is, de csak ráléptem...

Varázslatos érzés tölt el ilyenkor, egyszerűen beleszédülök, hogy minden úgy alakul, ahogy elképzelem... Tényleg én lennék a Varázsló? Most már kezdem elhinni, hogy igen! Mindenki a maga Sorsa kovácsa, de csak akkor, ha képes ezt a szerepet felvállalni. Én megtettem, és bár rengeteget szenvedtem miatta, mégis azt mondom, hogy megérte, mert olyan mérhetetlenül szabadnak érzem magam, mint még soha!

~ Csillagfényke ~

2014. július 22., kedd

Örülj az esőnek!

Sötét felhők gyülekeznek a fejed felett. Pontosan nem tudnád megfogalmazni, mi bánt, egyszerűen csak érzed, hogy legbelül valami feszít. Egyre jobban és egyre erősebben, mégsem tehetsz ellene semmit. Nem is tudod igazán, mi ez az érzés, egyszerűen csak ott van... alattomosan és csendben, egészen addig, amíg mint egy hatalmas vihar, ki nem tör. Az égi csapokat megnyitják, kövér könnyeid pedig elkezdenek záporozni, mint egy morajló nyári zivatar, de nem bánod, mert a könnyzuhatag kimossa Lelked minden fájdalmát, amely a heves esőzés után immáron megnyugodva ismét békére lel. A tikkasztó nyári hőségnek mindig egy hűsítő zivatar vet véget, de ne feledd: örülj az esőnek, mert nélküle nincs újjászületés.

~ Csillagfényke ~

2014. július 20., vasárnap

Mókuskerék...


Minden út – legyen az akármilyen hosszú is – egyetlen lépéssel kezdődik, az első lépés megtétele pedig a legnehezebb dolog a világon. Nekem legalábbis az volt. Rálépni a saját utadra hatalmas nagy bátorságot kíván. Persze ez sem megy egyik napról a másikra. Erre – mint oly sok más dologra az életben – meg kell érni… nem testileg, lelkileg. Mielőtt úgy döntöttem, hogy rálépek a saját utamra, évekig nem tudtam, mit is akarok az élettől. Azt persze sejtettem, mire kellene vágynom: egy jól fizető állásra, egy boldog párkapcsolatra, saját autóra, házra, aztán lassan jöhetne az esküvő, majd pár éven belül a gyerekek. Mert hát ezt várja el tőled a mai társadalom: állj be a sorba, mint mindenki és éld a csodás életed. Ne gondolkozz, nem akarj nagyra törő álmokat kergetni, ne akard magad önmegvalósítani, meg úgy általában ne is igazán gondolkodj, csak tedd, amit mindenki elvár tőled. Az, hogy Te valójában mire is vágysz, a kutyát nem érdekli. Számomra ez nem élet, csak mókuskerék. Abból meg köszönöm szépen, de nem kérek. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy én nem vágyom boldog párkapcsolatra, meg családra, szimplán csak azt szerettem volna érzékeltetni egy kicsit kisarkítva a dolgokat, hogy az emberek nagy része szimplán mintának másol: úgy alakítja ki az életét, hogy azzal megfeleljen a mások – főleg a család – elvárásainak, holott lehet, hogy ő nem is ilyen életre vágyik. De mivel az évek során meggyőzte magát, hogy neki bizony nem jár több, meg jobb, közben pedig ott munkál benne a kényszeres megfelelési vágy – nyugi, bennem is ott munkál! –, így teszi, amit tennie kell. Döntéseket hoz önmaga ellen, a lelke mélyén viszont egy egészen más életre vágyik.

~ Csillagfényke ~

2014. július 6., vasárnap

A magam útján...


A szeretet csodálatos dolog, néha azonban hajlamosak vagyunk vele visszaélni. Úgy gondoljuk, hogy azért, mert szeretünk valakit, és mert szeretnénk neki segíteni, jogunk van olyan dolgokba is beleszólni, amelyekhez egyébként semmi közünk.

Amit az egyik fél önzetlen segítségnyújtásnak vél, az a másik fél szemében kéretlen tolakodásnak tűnik. Nem azért, mert nem tudja értékelni a másik fél szeretetét, hanem azért, mert vannak bizonyos dolgok, amelyeket egyedül ő tapasztalhat meg. Sokszor a legtöbb, amit tehetünk a másikért, ha hagyjuk, hogy járja a maga útját, úgy, ahogy ő szeretné.


Az én személyes utamat nem járhatja be senki más, csak én. Ezt a terhet nem szabad levenni a vállamról, mert egykoron úgy döntöttem, hogy szeretném ezt az utat végigjárni, pontosan annyi teherrel, amennyit elbírok. Ne akard hát könnyíteni a hátizsákom, máskülönben soha nem tapasztalhatom meg mindazt, amire szükségem van. Ha hagyom, hogy megtedd, azzal csak magamnak ártok. Lehet, hogy lesz olyan szakasza az útnak, amikor azt kívánom majd, bár ne lenne olyan nehéz a batyum, lesz olyan is, amikor majd azt kívánom, bár soha ne léptem volna erre az útra, de bármit is hozzon az Élet, az a dolgom, hogy megtapasztaljam, milyen is a saját utamon haladni. Ezért csak annyit kérek, tartsd tiszteletben a döntésemet és bármennyire is fáj látni a szenvedéseimet, hagyd, hogy járhassam a saját Utamat. Nekem ugyanis most erre van szükségem…

~ Csillagfényke ~

2014. június 24., kedd

Szellem a gépezetben

A jelenben élni nem egyszerű feladat, hiszen a legtöbbször vagy a múlton rágódunk, vagy a jövőn aggódunk, mindeközben pedig elfelejtjük megélni a pillanat varázsát. Élvezni az Életet a maga teljességében. Sokszor csak vakon rohanunk végig a napokon, észre sem véve az apró kis csodákat, melyek a jelen minden egyes pillanatában ott rejtőznek, ám mi mégsem látjuk meg őket. Minden napban ott a lehetőség, hogy boldogságot találj benne, tekinteted azonban továbbra is a távolba mered. De gondolj csak bele, ha a múlton merengsz, vagy a jövőről ábrándozol, akkor mi lesz a jeleneddel?

Szellemként kísértesz majd saját életed kietlen kísértetházában, ahelyett hogy megtöltenéd azt az élet vidám és zajos lüktetésével. Ébredj fel, hisz nem vagy még halott! Nem mondom, hogy ne tégy látogatást a múltban, vagy ne ábrándozz egy szebb jövőről, de tudd, hogy valójában csak ITT és MOST élhetsz! Minden más csak céltalan bolyongás!

~ Csillagfényke ~


2014. június 19., csütörtök

Merre tovább?

Egy ideje már nem tudom, pontosan mi is zajlik körülöttem. Néha elkap az érzés, mintha kívülálló lennék a saját életemben. Csak ülök némán és nézem, ahogy rám borul minden, de már nincs erőm sem beletörődni ebbe, sem pedig kimászni belőle. Egyszerűen csak ülök és várom, hogy ezután mi fog történni. 

Próbálok elszakadni, új irányba indulni, de a Sors a legkülönfélébb eszközökkel próbál visszaterelni oda, ahonnan már szeretnék elmozdulni, én pedig nem értem, hogy miért? Hiszen akárhogyan próbáltam, nem működik a dolog. Akkor miért tegyek bele még több erőfeszítést?

Kérdőn felnézek az égre, remélvén, hogy valaki onnan fentről majd válaszol talán, de vagy túl süket vagyok, hogy meghalljam a választ, vagy bolond, hogy azt hiszem, bárki meghallotta kérdésem. Miért? Mégis miért kell újra és újra ugyanazokat a köröket rónom? Mi a célod vele, ha ez az út nem vezet sehová? Mennék már, szabadulnék, mégsem hagyod, hogy tovább álljak! És ha mégis itt a helyem, akkor miért nem adsz egy biztató jelet, hogy tudjam, már csak egy kicsit kell kitartanom és mennem tovább?

Üres sakktábla az Életem, amelyen egyedül én maradtam állva, ám a sakkjátszmát mégsem én nyertem...

~ Csillagfényke ~

2014. június 11., szerda

Elme-harc...

A változás mindig fájdalmas folyamat... kivétel nélkül! De hidd el nekem, semmi sem olyan fájdalmas, mint megrekedni valahol, ahová nem tartozol. Egy idő után rá fogsz döbbenni, hogy tényleg így van! Hitegetheted magad, hogy beéred ennyivel, mert neked csak ennyi jár, ennyit érdemelsz, ám eljön a pillanat, amikor mindez kevés lesz. Kevés, mert Te ennél jóval többre vágysz és érzed is magadban az erőt ahhoz, hogy megvalósítsd az álmaid. Már nem tudod tovább magadra erőszakolni azokat a gondolatokat, amelyek eddig maradásra bírtak. Már nem tudod elfojtani szíved igaz vágyát! Az Elméd viszont tiltakozik! Az érzelmek széles skáláját vonultatja fel ellened, támad, őrjöng, próbál marasztalni, visszatartani. Visszahúzni, hiszen Ő nem akarja, hogy Neked jó legyen! Retteg a változástól, hiszen az ismeretlen mindannyiunkat megrettenti. Te mégis érzed, ott legbelül, hogy menned kell, mert csak jó várhat rád. Még ha nem is a legjobb, de annál biztosan jobb, mint ami abban a mocsárban van, amelybe az Elméd próbál belefojtani. De tudod mit? Ne hagyd magad! Egész egyszerűen nem éri meg! Indulj! Mindegy, hogy merre, csak el onnan, ahová már rég nem tartozol! Csitítsd le az Elméd és hallgass a Szíved szavára! Ő tudja, merre kell menned!

~ Csillagfényke ~

Mindig az első lépés a legnehezebb... :)

2014. június 5., csütörtök

Veszteség

Csak akkor veszítesz el valamit, ha már azelőtt feladod, hogy egyáltalán megpróbáltad volna...

~ Csillagfényke ~

2014. június 3., kedd

Mindig megy tovább...

Van az úgy, hogy minden próbálkozásod ellenére az Élet úgy pofán ver, hogy a földön végzed totálisan megsemmisülve. A fájdalomtól a porban fetrengve folyton csak azon jár az eszed, hogy most jött el a pillanat, hogy feladd, hiszen már épp elég jól ismered a vérrel áztatott por mocskos ízét a szádban.

Aztán átvillan az agyadon egy kósza gondolat, ami akarva-akaratlanul mosolyt csal az arcodra. Rájössz, hogy az egész Élet egy nagy hullámvasút, tele hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel, de ahhoz, hogy feljuss a legmagasabb csúcsra, előbb meg kell járnod a legmélyebb völgyet is, hiszen valahogy lendületet kell venned. Ez mindig jusson eszedbe, mikor az Élet újból és újból térdre kényszerít! Feladni könnyű! Igazi bátorság ahhoz kell, hogy felállj és bebizonyítsd, igenis képes vagy bármire!

~ Csillagfényke ~

2014. május 20., kedd

Bátorság...

Nem az a szégyen, ha megpróbálod és nem sikerül. A szégyen az, ha előtted a lehetőség, Te pedig meg sem próbálod... Gyávaság lemondani valamiről, amire tiszta szívedből vágysz! Igazi bátorság ahhoz kell, hogy adj magadnak még egy esélyt. Aztán még egyet, majd még egyet... egészen addig, amíg valóra nem váltod álmaid...

~ Csillagfényke ~


2014. május 5., hétfő

Pofonok...

Sok pofont kaptam már az Élettől, bántást onnan, ahonnan soha nem vártam volna, szeretet és törődést attól, akitől még csak remélni sem mertem, de ma már tudom jól, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogy megesett. Mert bár pokolian fájtak azok a pofonok és minden egyes bántás, mint egy hegyes tőr, a lelkemig hatolt, mégis megérte, mert megtanított arra, hogy ne legyenek elvárásaim senkivel szemben. Ahol elvárás van, ott csak csalódás érhet. Semmi más. Arra meg kinek van szüksége?

~ Csillagfényke ~