2016. március 6., vasárnap

Mindig és örökké...

Olykor az élet nem azért sodor az utadba valakit, hogy mindvégig melletted legyen, a kezedet fogva vezessen, kövessen… Olykor csupán arra ad lehetőséget a Sors, hogy nyomot hagyjunk a másik lelkében… Talán nem tűnik soknak, de hidd el, arra bőven elég, hogy a szíve egyik legféltettebb zugába fészkeld magad és egy egész életen át elkísérd Őt útján… olykor még azon is túl..

~ Csillagfényke ~

(A kép az Upside Down című filmből való.)

2016. január 30., szombat

A tavasz ébredése...


Ragyogó napnak indult ez a szombat, de nem csak azért, mert ismét ránk köszöntött a hétvége. Legfőképp azért, mert most végre megint Vele lehetek két teljes napon át. A munkával és utazással teli sűrű hétköznapok után végre ismét van időnk egymásra. Egymás mosolyára ébredni, összebújva beszélgetni, ágyban reggelizni, vagy csak úgy egymás körül lenni. Még csak az sem kell, hogy együtt csináljunk bármit is, már csupán az feltölt, hogy ott lehetünk egymás közelében. Jövünk-megyünk, tesszük a dolgunkat külön-külön, mégis jó, hogy bármikor odamehetek hozzá és megölelhetem, megcsókolhatom. Ilyenkor mindig érzem, hogy mi is hiányzik igazán a hétköznapjaimból… Ezek az apró érintések, csókok, a huncut mosolya, az ölelése, a lelke érintése… Ezért olyan fájdalmasak a hétfők, mert ismét el kell Tőle válnom, még ha csak pár órára is… De most… Most még vele lehetek!

Odakint minden szürke, nyirkos, ködfátyollal borított. Az elmúlt napokban tapasztal kemény fagyok már csupán múló emlékek, ám a tavasz még várat magára. Nincs hideg, mégis muszáj felvennem a kesztyűmet, mert beleüt a kezembe a hideg. A látótávolság minimális, alig pár méterre látok csupán, mégis élvezem ezt a viszonylagos „vakságot”. Bár szemem alig lát valamit, a fülem annál inkább figyeli a körülötte zajló eseményekre. Ha csupán a szememre hagyatkoznék, azt mondanám, hogy a tél továbbra is kitart, ám a többi érzékszervem mást súg. Hallom a madarak csicsergését, izgatott énekét. Ez már nem az a komor, téli csipogás, amelyet a nagy fagyok idején hallhatunk. Ez bizony már a tavasz bizsergése. Várakozással teli énekükkel mintha csak a kikelet első hírnökeit, a hóvirágot és a krókuszt próbálnák meg mély álmukból felébreszteni. Én pedig örömmámorban úszva folytatom tovább sétámat, mert csalhatatlanul érzem a tavasz közeledtét… :)

~ Csillagfényke ~ 


2016. január 9., szombat

Fekete szárnyak


Magam sem tudom, mi volnék, csupán csak sejtem, bár egyre inkább érzi minden egyes sejtem, hogy egyszer réges-régen, az idők kezdetén talán szárnyakkal születtem én. Vajon angyal voltam, vagy csupán annak hiú mása, ki a magasba repülni vágyott, de kevés volt hozzá két fekete szárnya? 

~  Csillagfényke ~ 


2015. december 4., péntek

Ál-arcok...


Az internet és a közösségi oldalak egyre szélesebb körben történő elterjedése egyre több embernek biztosít lehetősége arra, hogy nagy nyilvánosság előtt is megmutassa magát, méghozzá, úgy, hogy mindeközben a legjobb és legelőnyösebb arcát tárja a nagyközönség elé… Egy csinos ruha, egy szolid smink, egy jól beállított fotó, és ha mindez még nem lenne elég a tökéletesség illúziójához, akkor egy kis képmanipuláció és máris kész az instant szépségideál…

A szépet könnyű szeretni, de vajon hány olyan ember van az életedben, akinek meg mered mutatni az igazi arcodat is? Azt, amelyikről a tengernyi könny már rég lemosta a sminket… Mondd, kinek engedted már meg, hogy lássa összetört szívedet? És gondold végig, közülük ki volt az, aki akkor is fogta kezedet és vigasztalta lelkedet, amikor a legkevésbé sem tudtad a legjobb, legelőnyösebb formádat hozni? Nos, azt gondolom, valahol itt kezdődik az igazi szeretet… 


~ Csillagfényke ~

2015. november 23., hétfő

Olykor...

Olykor a csend többet mond minden szónál, olykor pedig a szavak végeláthatatlan sora sem képes visszaadni mindazt, amit legbelül érzel.... Olykor minden rendben körülötted, olykor viszont több sebből vérzel... De nézd! Mégis itt vagy... még mindig érzel...

~ Csillagfényke ~