Egy verőfényes,
szép reggelen
a Teremtő magához
kéretett engem.
Sokáig nem is szólt az Úr,
csak végtelen szeretettel
engem nézett,
úgy, hogy láthattam
szemeiben a Mindenséget.
Mikor végül ajka
halk szóra nyílt,
elmondta nekem
azt a nagy hírt:
Bár Angyalnak teremtettelek,
édes drága Gyermekem,
most mégis arra kérlek,
hogy
egy kis időre
ints búcsút Énnekem!
A földi Gyermekeim
egyre nagyobb bajban vannak,
s talán még sosem volt ekkora
szükségem egy Angyalra.
Innen fentről már
nem tehetünk többet.
Közöttük kell járnod,
hogy végleg
megmenthesd őket.
S bár bíztam Teremtőm
végtelen kegyelmében,
egyetlen kérdés
motoszkált csak bennem:
Az emberek között
csak emberként járhatok.
A szárnyaimat hátrahagyva
engem Angyalként
mi várhat ott?
S bár szárnyaimat akkor
a Teremtőnél hagytam,
ám itt a Földön szárnyak
nélkül mégsem maradtam.
Mert mióta Rám találtál,
s én Rád találtam,
attól a szentséges
pillanattól a kettőnk
Szerelme lett a Szárnyam.
~ Csillagfényke ~
(fotó)
