Ma hajnalban a Nappal együtt keltem. Aludhattam volna még, de túl sok minden kavarog bennem: gondolatok, érzések, felismerések és megértések.
Szeretnék másoknak segíteni, csak már nem tudom, hogyan? Kell-e egyáltalán segítenem, vagy hagyjam, hogy mindenki haladjon a saját kis folyamataival? Hisz a világot megváltani más helyett úgy sem lehet… Nem is tudnám és nem is akarom. Ez mindenki saját felelőssége.
Akár tetszik, akár nem: a világunk átalakulóban van. Tagadhatatlanul egy korszakváltás kellős közepén vagyunk, és bár tudni nem tudjuk, mégis sejtjük, hogy olyan útra léptünk, ahonnan nincs már többé visszaút. Siratjuk a régit - mert azt már legalább ismerjük -, holott fogalmunk sincs, hogy mit tartogat számunkra az új. De mi van akkor, ha sokkal jobbat, mint amit valaha is el tudtunk képzelni önmagunk számára? Ja, hogy nem igazán hiszünk benne? Kár, pedig jó lenne…
Ma hajnalban a Nappal együtt keltem. És bár látni nem láttam, mert csendes esővel köszöntött ránk a reggel, mégis tudtam, hogy a felhők felett ott ragyog fényesen. Odakint esőillatúan szürke minden, mégsem gondolom úgy, hogy soha többé nem érezhetem a bőrömön a Nap melegét. Hiszen van hitem. De talán ez már annál is több: nem csak hit, inkább bizalom. Bízom benne, hogy így lesz.
(Naplemente a Velencei-tónál, fotó by Molnár Lindi)
Mostanában sokszor érzem úgy, hogy ez a bizalom tűnt el az emberek életéből. Nem bízunk senkiben és semmiben, legfőképp önmagunkban. Mintha elveszett volna a bizalom a szívekből, pedig ott van az valahol, Lelked valamelyik legeldugottabb zugában. Csak meg kell keresni, fel kell kutatni. És nem kétségbe esni, ha elsőre nem leled…
Jó ideje próbálok visszaemlékezni arra, vajon mióta van meg bennem ez az erős hit, vagy ahogy én szoktam fogalmazni: ŐSBIZALOM? Nem tudom felidézni, szóval úgy sejtem, a Jóisten így teremtett. Mert bár lehet akármilyen sötét is az éjszaka, tudom / hiszem / bízom azt, hogy végül a fény utat tör magának.
MINDIG. MIND-ÉG. KÉT-S-ÉG sem fér hozzá...
