Az elmúlt évek során hosszú utat járt be a Férfi. Maga sem emlékszik már, mikor és milyen formában vette kezdetét utazása, ahogy arról is csupán néhány halvány, megkopott emléke van, ki is volt Ő valójában a kezdetek kezdetén. Hiába is próbálná meg erőnek erejével felidézni régi önmagát, tudja jól, hogy nem járhat sikerrel, hiszen az az ember, aki korábban volt, már rég nem létezik.
Ifjú korában úgy vélte, minden álma valóra válhat, ha elég kitartóan küzd érte. És bár családját soha nem vetette fel a jómód, szülei mélységes szeretetben élték életüket és nevelték három fiúkat, akik a legfontosabbak voltak számukra, így mégiscsak övék volt a világ összes kincse. Legkisebb fiúként megtanulta, hogy a pénz nem tesz boldoggá, ellenben segít boldogulni, ám a valódi érték soha nem fejezhető ki pénzben, s hogy a család szentségénél nincs fontosabb a világon. Szeretett szülei ebben a szellemben nevelték őket, így hát mindhárom fiú magabiztosan, szép reményekkel telve repült ki a családi fészek melegéből, amikor annak eljött az ideje.
Aztán ahogy teltek-múltak az évek, a szép reményeket egyre inkább elhalványították az apróbb kudarcok, szerelmi csalódások, keserédes történések, ám a Férfi még ekkor sem adta fel teljesen a reményt, hiszen bár a maga ura volt, megvolt a lehetősége, hogy bármikor visszatérjen a szülői házba. Gyermekkorának helyszíne, szülei mindig derűs tekintete és mérhetetlen szeretete gyógyírként hatott megsebzett szívére, még akkor is, ha csak pár órát tudott velük tölteni. A szülői ház olyan volt neki, mint viharos tengerről hazatérő hajó számára a biztonságot nyújtó kikötő, amely mint egy vezércsillag, a legreménytelenebb időjárási körülmények között is ott ragyogott a szeme előtt és mindig hazavezette Őt.
(Agárdi hajóállomás, fotó by Molnár Lindi)
Hite akkor tört meg először igazán, amikor szíve választottja elhagyta, és ha mindez nem lett volna elég, a Lány magával vitte minden álmát és reményét is. A Férfi tudta, hogy hosszú, magányos időszak vár rá, amíg ezt a csalódást helyre tudja tenni magában, ám arra Ő sem számított, hogy teljesen egyedül marad ebben a csatában. Drága szülei pár hónap különbséggel távoztak e földi létből, az Ő Lelke pedig szép lassan apró darabjaira törött. A kikötő megsemmisült, Ő pedig úgy érezte, végleg a háborgó mélységben ragadt, mert nem lelte többé a kiutat a fájdalom végtelen tengeréből.
Sötét, reménytelen, fájdalommal, szenvedéssel és könnyekkel teli időszak következett életében és bár próbálta felidézni a korábbi szép emlékeket, sokáig úgy érezte, széttépik Lelkét az egykoron oly sokat jelentő képek. A Férfi úgy érezte, soha többé nem lesz már képes újra bízni, hinni, szeretni. Lényegében le is mondott minden ilyen jellegű vágyáról: már nem hitt a csodákban, ahogy a szeretet erejében sem, nemhogy a szerelemben!
Aztán egy borongósan szürke szép napon történt valami, amire Ő maga sem számított: szíve teljesen kiürült. Nem volt benne semmi: se fájdalom, se harag, se csalódottság, se bánat, se félelem, se magány, se keserűség. Egész egyszerűen üres lett a Lelke, mint a korsó, amelyből az utolsó csepp életet adó vizet is kiöntötték. Döbbenten vette észre a változást, ámbár nem sokáig tartott nála ez az állapot.
Mármint az üresség, hiszen Lelke egyszer csak elkezdett szép fokozatosan újra megtelni hittel, reménnyel, szeretettel. Maga sem értette, miként történhetett ez, de valahol a Lelke legmélyén tudta, érezte, hogy odafentről két Őrangyal segített neki abban, hogy újra meglelje a kikötőt. Igaz ez már nem szülei kikötője volt, hanem a sajátja, ámbár a lényegen ez mit sem változtat.
Így történt hát, hogy a Férfi már nem fut, már nem menekül, s többé nem dugja homokba a fejét. Mert volt bátorsága újra kezébe venni valódi erejét. S most, hogy önerőből újraépítette saját magát, most már képes lesz kézen fogni a Nőt és jó táncoshoz méltóan vezetni Őt. A táncban és az életben is… A Nő pedig feltétel nélkül bízva benne követi! Mert végre van már kit követni! Hisz Ő sincs többé egyedül!
