2020. április 27., hétfő
2020. április 25., szombat
2020. március 24., kedd
Angyalszárnyak...
Egy verőfényes,
szép reggelen
a Teremtő magához
kéretett engem.
Sokáig nem is szólt az Úr,
csak végtelen szeretettel
engem nézett,
úgy, hogy láthattam
szemeiben a Mindenséget.
Mikor végül ajka
halk szóra nyílt,
elmondta nekem
azt a nagy hírt:
Bár Angyalnak teremtettelek,
édes drága Gyermekem,
most mégis arra kérlek,
hogy
egy kis időre
ints búcsút Énnekem!
A földi Gyermekeim
egyre nagyobb bajban vannak,
s talán még sosem volt ekkora
szükségem egy Angyalra.
Innen fentről már
nem tehetünk többet.
Közöttük kell járnod,
hogy végleg
megmenthesd őket.
S bár bíztam Teremtőm
végtelen kegyelmében,
egyetlen kérdés
motoszkált csak bennem:
Az emberek között
csak emberként járhatok.
A szárnyaimat hátrahagyva
engem Angyalként
mi várhat ott?
S bár szárnyaimat akkor
a Teremtőnél hagytam,
ám itt a Földön szárnyak
nélkül mégsem maradtam.
Mert mióta Rám találtál,
s én Rád találtam,
attól a szentséges
pillanattól a kettőnk
Szerelme lett a Szárnyam.
~ Csillagfényke ~
(fotó)
2020. március 22., vasárnap
A Szerelem megtanít bennünket újra látni...
Azt szokták mondani, hogy a Szerelem elveszi az ember eszét, hogy vakká - és talán bolonddá is - tesz. Szerintem viszont nincs így! Épp ellenkezőleg!
Ha tiszta szívedből szeretsz valakit, akkor azt is látod, amit senki más nem lát. Sőt, mi több! Azt is látod, amit a Szívednek oly kedves Kedves sem szeretne látni önmagából.
De bármilyen erősen is próbálkozik, minden igyekezete ellenére sem tudja elrejteni előled önvalóját.
Mert ami a szemnek láthatatlan, azt bizony a Szív mégis látja...
Kristálytisztán, feltétel nélküli szeretettel... Szer-elemmel...
Végső soron a Szerelem nem vakká tesz, hanem megtanít bennünket újra látni...
Nem a szemünkkel, hanem a Szívünkkel!
2020. március 5., csütörtök
Igazi otthon...
Napjainkban olyan világot élünk, ahol az ember a kedvesség, a figyelmesség, az őszinte érdeklődés legapróbb jelére is képes rövid időn belül elkezdeni kötődni ahhoz a személyhez, akitől ezt megkapja. Hogy miért van ez így? Talán azért, mert ebben a felgyorsult, folyton rohanó világban nincs időnk arra, hogy igazán odafigyeljünk a másikra.
Felszínes kapcsolódásokat építünk ki, a közösségi médiának és az egyre csak digitalizálódó világnak „köszönhetően” egyre kevesebbet érintkezünk egymással személyesen és bár a látszat az, hogy igen aktív online életet élünk a családunkkal, barátainkkal, a valóság ennél sokkal, de sokkal ridegebb. Lehet úgy tűnik, hogy jelen vagyunk egymás életében, az igazság mégis az, hogy csak kivételes esetekben látjuk meg igazán a másik Lelkét.
Aztán egyszer csak jön valaki, akitől olyat kapunk, amit ritkán: figyelmet, kedvességet, törődést, őszinte kíváncsiságot és rádöbbenünk, hogy valami hiányzik az életünkből. Gondolkodás nélkül elkezdjük a másik személyéhez kötni ezeket az érzéseket és hopp! Máris kialakult egy érzelmi kötődés!
Aztán ahogy telik az idő, egyre jobban elkezdünk sóvárogni… Ilyenkor azt gondoljuk, hogy az időközben szívünknek oly kedvessé vált másik ember után sóvárgunk, valójában viszont önmagunkat keressük. Azt az önmagunkat, aki azokban a pillanatokban voltunk.
Az ember végső soron mindig önmagát keresi, kutatja, és bár időnként megcsillanunk egymás Lelkében, ám igazi otthonra csak ÖNMAGunkban lelhetünk igazán…
~ Csillagfényke ~
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)




