Advent negyedik vasárnapja van. Immáron huszonnyolcadik napja hangolódunk a várva várt karácsonyi ünnepre. Egyre többet gondolunk szeretteinkre - élőkre és már eltávozottakra egyaránt -, próbáljuk kitalálni, mivel is lephetnénk meg őket a Szeretet Ünnepén, díszbe öltöztetjük otthonainkat és lelkünket, miközben egyre jobban figyelünk befelé. Vagy legalábbis erősteljesen próbálkozunk vele, hiszen alapesetben is nehéz megvalósítani azt, hogy az ember önmagával foglalkozzon, a lelkének rezdüléseit lesse, 2020-ban pedig ez a feladat még nagyobb kihívás elé állított bennünket.
Az idei év próbára tett mindenkit. Kit jobban, kit kevésbé, de az már egyszer biztos, hogy senki sem maradt ki a sorból. Olyanok lettünk, mint a végzős diákok, akik az érettségi vizsgák sorára készültek egész évben. Voltak kisebb felmérők, akadtak nagyobb témazáró dolgozatok, egyeseknek érettségire felkészítő tanfolyamon kellett részt venniük, ám a mindent összefoglaló nagy záróvizsga még hátra van mindannyiunk számára.
Mert amit az elmúlt években megtanultunk, arról igenis számot kell adnunk. Voltak, akik könnyedén vették az akadályokat, mások viszont vért izzadtak, mire megtanulták a leckét. Néhányan kudarcot vallottak, így maradt az osztályismétlés, ám végül ők is a célvonalhoz értek. Most pedig itt állunk mindannyian a Nagy Égi Bizottság előtt, hogy megítéltessék tudásunk, mérlegre kerüljön fejlődési szintünk mértéke és eldőljön a nagy kérdés: Vajon KÉPesek vagyunk az ÉLETre?
Nem, nem arra gondolok, amiben eddig (f)éltünk. Azok, akik idáig eljutottak, már bizonyították, hogy képesek talpon maradni a legnehezebb időkben is. Egytől egyig túlélők vagyunk… Mindannyian.
A nagy kérdés az, hogy képesek vagyunk-e magunk mögött hagyni mindent, ami korábban volt és egy erőteljes, szívből jövő döntéssel el tudjuk-e képzelni, hogy egy teljesen új, eddig ismeretlen világot teremtsünk magunknak? Olyat, amelynek vezérfonalát a SZERETET adja. Olyat, amelyben nincs KÉT-s-ÉG, csak EGY-s-ÉG. Olyat, amelyben a hit és a bizalom nem csak üres frázis, hanem alapfogalom. Vagyis nem fogalom, inkább LÉT-ELEM.
Hazafelé tartok, utam boltok, élelmiszer-áruházak mellett visz el. Rosszul vagyok a tömött parkolók puszta látványától is. Talán nem is a tömeg zavar. Inkább a tudat, hogy sokan még mindig nem értik a karácsony lényegét. Meg sok más mindent sem… Ők azok, akik nem fogják tudni teljesíteni a záróvizsga kritériumait. KÉP-TELENek rá.
Kicsit mégis fáj… pedig nem kellene... Hiszen mindenki maga dönt a sorsáról.
Az idei Karácsony mégis más lesz, mint a többi. És nem csak a járvány kapcsán hozott korlátozások miatt. Önmagunk miatt is. Sokan érzik azt az erőteljes belső késztetést, hogy szűk családi körben, csendben, békében, szeretetben töltsék el az ünnepeket. Mintha kizárnád a külvilágot és azt mondanád: “Hé, hiszen mindenem itt van, amire valaha is vágytam…” Már nem akarsz megfelelni a külvilágnak, a rokonoknak, már nem érdekel, hogy ki mit gondol rólad. Te csak annyit szeretnél, hogy azokkal lehess a Szeretet Ünnepén, akik igazán fontosak számodra.
Még akkor is, ha épp úgy alakul, hogy egyedül töltöd a Szentestét. Ki tudja? Talán Te sem vagy egyedül ezen az éjjelen, csupán csak leendő Családod még nem érkezett meg hozzád fizikai síkon… de már úton van feléd...
