2021. április 30., péntek

A felhők felett mindig kék az Ég...

Ma hajnalban a Nappal együtt keltem. Aludhattam volna még, de túl sok minden kavarog bennem: gondolatok, érzések, felismerések és megértések. Szeretnék másoknak segíteni, csak már nem tudom, hogyan? Kell-e egyáltalán segítenem, vagy hagyjam, hogy mindenki haladjon a saját kis folyamataival? Hisz a világot megváltani más helyett úgy sem lehet… Nem is tudnám és nem is akarom. Ez mindenki saját felelőssége. 

Akár tetszik, akár nem: a világunk átalakulóban van. Tagadhatatlanul egy korszakváltás kellős közepén vagyunk, és bár tudni nem tudjuk, mégis sejtjük, hogy olyan útra léptünk, ahonnan nincs már többé visszaút. Siratjuk a régit - mert azt már legalább ismerjük -, holott fogalmunk sincs, hogy mit tartogat számunkra az új. De mi van akkor, ha sokkal jobbat, mint amit valaha is el tudtunk képzelni önmagunk számára? Ja, hogy nem igazán hiszünk benne? Kár, pedig jó lenne… 

Ma hajnalban a Nappal együtt keltem. És bár látni nem láttam, mert csendes esővel köszöntött ránk a reggel, mégis tudtam, hogy a felhők felett ott ragyog fényesen. Odakint esőillatúan szürke minden, mégsem gondolom úgy, hogy soha többé nem érezhetem a bőrömön a Nap melegét. Hiszen van hitem. De talán ez már annál is több: nem csak hit, inkább bizalom. Bízom benne, hogy így lesz. 

(Naplemente a Velencei-tónál, fotó by Molnár Lindi)

Mostanában sokszor érzem úgy, hogy ez a bizalom tűnt el az emberek életéből. Nem bízunk senkiben és semmiben, legfőképp önmagunkban. Mintha elveszett volna a bizalom a szívekből, pedig ott van az valahol, Lelked valamelyik legeldugottabb zugában. Csak meg kell keresni, fel kell kutatni. És nem kétségbe esni, ha elsőre nem leled… 

Jó ideje próbálok visszaemlékezni arra, vajon mióta van meg bennem ez az erős hit, vagy ahogy én szoktam fogalmazni: ŐSBIZALOM? Nem tudom felidézni, szóval úgy sejtem, a Jóisten így teremtett. Mert bár lehet akármilyen sötét is az éjszaka, tudom / hiszem / bízom azt, hogy végül a fény utat tör magának. 
MINDIG. MIND-ÉG. KÉT-S-ÉG sem fér hozzá...

2021. február 27., szombat

Két világ határán...

Honnan jöttem? Hová megyek? 
Hallgasd csak, mit súgnak 
zúgó szélben a hegyek? 

Telihold aranyló fényénél 
két világ határán állok. 
S kérdezem önmagam: 
merre induljak, hogy végre 
valóra váljanak az álmok?

(Bence-hegy napnyugtakor, fotó by Molnár Lindi)

2021. február 7., vasárnap

Csodára várva...

S mert ilyen az ember: a csodát kívülről várja, 
Istent keresve merengve néz a ködös tájra. 
Ám ki csendben van, s befelé figyel, 
Ráébredve önmagára megértheti, 
Mily csodát jelent a szó: Istenember.

(Nadapi templom, fotó by Molnár Lindi)

2020. december 29., kedd

Valami véget ér, valami fáj...

A téli napfordulóval egyidőben erőteljes változások vették kezdetüket. Nem feltétlenül a láthatóban, sokkal inkább a láthatatlanban. A karácsonyi ünnepek miatt látszólag lelassult minden, mégis sokan érzékelik a változás szelét. Napról napra egyre erőteljesebb és egyre zavarba ejtőbb a helyzet. 

Ma délután, az ország több pontján is tapasztalt földmozgás után rohamoztak meg többen a kérdéssel, hogy “Mi történik éppen? Vajon mi okozhatja a furcsaságokat? Mi áll ennek az egésznek a hátterében?” És nyilvánvalóan nem arra vagytok kíváncsiak, hogy miként és hogyan zajlik a földfelszín egy darabjának hirtelen mozgása. Sokkal inkább arra, amit már jó ideje a saját bőrünkön érzékelünk: fejfájás, émelygés, szédülés, a különféle testrészekben felbukkanó hirtelen fájdalmak, fáradékonyság, kóros álmosság, fura fények és felvillanások érzékelése. Valahogy furcsává vált minden… 

Arról nem is beszélve, hogy fura kettősség van bennünk. Biztos tudod, miről beszélek. Haladni szeretnél a dolgaiddal, a tanulással, de közben érzed, hogy pihenned kell. Mennél és tennél azért, hogy könnyebben boldogulj, de közben érzed, hogy lassítanod kell. Szeretnél lendületet venni, de valami visszahúz. Mintha valaki behúzta volna a kéziféket. Siettetnéd az időt, miközben szíved szerint megállítanád az óramutatókat… Nem érted önmagadat, nem érted, mi ez a kettősség benned? Egyszer azt érzed, hogy minden RENDben van, a következő pillanatban pedig elbizonytalanodsz és megkérdőjelezed minden érzésed, korábbi lépésed és eluralkodik rajtad a bizonytalanság. Aztán összekapod magad, újra nekifutsz, erőt merítesz - akár egyedül, akár másoktól segítséget kérve -, ám végül megint hullámvölgybe kerülsz. Egy napon belül akár többször is. Közben pedig rácsodálkozol a világra. Mert nem érted, hogy mi zajlik körülötted, benned? 
Csak az ellenállást érzed. Mintha valaki harcolna benned. Amit végképp nem értesz, hiszen az elmúlt időszakban kőkeményen dolgoztál azon, hogy letedd a terheidet, elengedd a félelmeidet és könnyedén, szívből tudj élni. Egyre többször és egyre tovább tudsz ebben az állapotban maradni és minden áldott nap azon munkálkodsz, hogy ezt a csodálatosan nyugodt érzést minél hosszabb ideig fenn tudd tartani. Ismered az utat, hogyan juss el oda és gyakorlod is naponta. Aztán megjelenik benned az ellenállás. De nem érted. Vagyis érted. TE-érted. Keresed a válaszokat. Ám igazi válaszokat csak az kaphat, aki helyesen teszi fel a kérdéseket. És akkor, de csakis akkor a válaszok is megjelennek. Maguktól. Nem kell őket sem kérni, sem hívni. Egyszer csak ott vannak benned. 

Az általam feltett kérdésre is így érkezett meg a válasz. Hogy pontosan mi zajlik épp? Elárulom. Aminek szemtanúi vagyunk, az kérem szépen az EGO haláltusája. Hiszen érzi, hogy közel a vég. Azzal, hogy nap mint nap megfejlődöd önmagad, ereje egyre gyengül. És az ego fél, nagyon fél az ismeretlentől. Mert ő csak a komfortzónáján belül érzi jól magát. Hiszen azt már ismeri. Lehet, hogy nem olyan szép és jó ott sem minden, de az legalább már ismerős. Az a világ, amibe pedig Te szeretnél élni, számára rémisztő és félelmetes. Nagyon is az. Ezért az ellenállás, ezért a dac. Ám mivel ereje már nem a régi, nem is tud olyan mértékben visszarántani… De ez így van REND-j-ÉN. 

Ahogy megérkezett hozzám a válasz, Ákos hangja és a Bonanza Banzai örökzöld slágerének akkordjai sejlettek fel bennem: 

“Halott virágok illatát nyögik a fák 
és megrázkódik a táj, 
Valami véget ért, valami fáj…”

Ugye érted már?

2020. december 24., csütörtök